Megint nem vagyok bent....
Idén is kimaradok abból a körből, amikor az anyukák egymást túllicitálva, büszkeséggel vegyes aggodalommal beszélnek egymásnak arról hány napig tartott a beszoktatás, mennyit sírt a gyerek, és hasonlók.
Tomi csak az első napon volt egy kicsit megzakkanva , pár könnycsepp is legördült. Aztán másnap már rájött, hogy minden nap fél tizenkettőkor hazaviszem, felesleges aggódnia.
Ezután már úgy viselkedett, mint egy pszichológia könyvből előhúzott "biztosan kötődő" gyerek: kicsit nehezen vált el reggel tőlem, de minden rendben volt.
András már alig várta, hogy óvodába kerüljön, miután 2 éven keresztül minden reggel kísérte a bátyját, nem is csoda.
Neki evidens volt, hogy fél 12kor hazaviszem őket, felesleges aggódnia.
Azért sírás itt is volt....
Igaz nem András, hanem Iván részéről.
A kisember először felháborodott azon, hogy nem mehet be bátyjaival a sok játék közé, majd hazafelé úton állandóan járt a szeme, hogy hol vannak a többiek, és amikor rájött, hogy "egyedül" van, eltört a mécses, és hazáig sírt.
De csak hazáig, otthon ugyanis rájött, hogy az "egyedüllétnek" rengeteg előnye van; senki nem veszi el a játékát, nem löki fel, és anya is csak az övé!
No comments:
Post a Comment