Érettségi

Még most is enyhe hastáji nyomást érzek, ha rágondolok. A torkomban gombóc képződik és sóhajtanom kell.

Szerencsére túl vagyunk rajta, és így, visszatekintve nem is értem, miért kellett izgulnom.
Minden simán ment, pedig nem is készültünk...
Na jó egy kicsit. Név, lakcím... ilyeneket gyakoroltunk, hogy biztosan menjen.

Keddre tűzték ki az időpontot, de már pénteken be lehetett menni az iskolába kicsit tájékozódni.
Persze, hogy ott voltunk, mind az öten. Mert az így dukál.
Én néztem a padokban ülő gyerekeket és bevallom, majdnem sírtam, mert ekkor tudatosult bennem, hogy lassan véget ér egy korszak.
Pedig gondolatban már régóta készítgettem magamat, de szemtől szembe találkozni a tényekkel, az egy kicsit más.

Tehát a pénteki ízelítő után kedden délután elindultunk az iskolába, a Zuram, Én, meg a gyerekek.
Mire odaértünk Tomi legtöbb ovistársa már túl volt az iskolaérettségi vizsgálaton. Jókedvűen, felszabadultan szaladgáltak az iskola folyosóján.

Mi leültünk, Tamásnak rajzolnia kellett, hogy majd azt is értékelhessék, bent pedig mindenféle színekkel, és számokkal kapcsolatos feladatot kellett megoldania.
Simán ment, Tomi hamar feloldódott, csak én figyeltem aggódva minden szavát, és amikor egy-két német szó nem jutott azonnal eszébe, legszívesebben súgtam volna neki....

A tanítónéni nagyon elégedett volt vele, és Tomi is biztosan meg volt elégedve a tanerővel, mert amikor ő megmondta fiamnak az egyetlen, általa ismert magyar szót,
Tamás ránézett, és csak ennyit mondott:
- Ügyes vagy!