Talán kéthetes korában dőlt el a dolog.
Talán nem kellett volna már akkor cselgáncsra vinni...
Igaz, hetekig végigaludt minden edzést, de ki tudja, alvás közben milyen taktikai elemeket szedett magára.
Vagy lehet, hogy nem lett volna szabad hagyni, hogy a bátyusokhoz hasonlóan ő is bokszkesztyűben parádézzon otthon.
Felnőtt bokszkesztyűben!
A keze biztosan ettől erősödött meg.
De valószínűleg az is hozzáad valamit a dologhoz, hogy az óvodáig lévő majd fél kilométert gyakran egyhuzamban legyalogolja.
Erős lábak, ugye....
Na jó, ne becsüljük le a szellemi késztetést sem. Hisz mit ér a nyers fizikai erő, ha nem társul hozzá tudás és akarat.
Mert akarat az van. Mondjuk meg is értem, engem is fusztrálna, ha az egész családból csak nekem kéne rácosk között élnem (na jó, csak aludni).
Iván is hasonlóan gondolkodhat, mert immáron bő két hónapja minden gond nélkül kimászik a kiságyból.
A forgatókönyv mindig ugyan az:
Előbb gondosan kidobálja a keze ügyébe eső játékokat és könyveket, majd egy,
"Anya, csak kiugrum és visszahozom azokat" pillantással két kezével felhúzza magát, majd a megfelelő magasságban átlendíti a lábait, és már kint is van.
Modnanom sem kell, a tárgyak soha nem kerülnek vissza, a rácsokviszont elveszítették fő funkciójukat.
Egy újabb korszak zárul le.
Viszlát rácsos ágy, hello normál fekhely!
No comments:
Post a Comment