Gyerekek felülnézetből/ Kinder aus der Elternperspektive

Sunday, January 24, 2010

Nép-szokás



A magyar az olyan. Illetve ilyen.
Már a bevándorlók is lóval keltek át a hegyeken, nem síléccel.
Nekünk nincsenek norvég sziklarajzaink mamutcsonton sikló emberekről, és Kodály Zoltán sem gyűjtött egyetlen, síelésről szóló népdalt sem.
Én pedig még egyik néprajzi könyvben sem olvastam olyat, hogy az első hó leestével összegyűltek volna a legények és leányok, félig tréfásan, félig komolyan sílécet csatoltak volna a lábukra, majd lecsúsztak volna a hegyoldalon.

Tehát a magyar az ilyen.
A szlovén meg olyan. Mert amíg a holland gyerekek biciklisüléssel a popsijukon jönnek világra, addig a szlovén csemeték síléccel a lábukon születnek.
A fiaim csak félig szlovének, de mivel egy síléccel nem lehet messzire jutni, hát hagytam, hogy a Zuram a gyerek magyar lábára is csúszóalkalmatosságot szereljen.

Ő pedig szerelt, és én így jutottam el életemben először egy igazi sípályára.
Igaz, csak az aljáig, de én nem is vágytam magasabbra. Óvatos duhaj vagyok, és amúgy sem szeretem sem a havat, sem a hideget.
Azért hősiesen viseltem az a jó fél órát, amíg a Zuram síelni tanította Tomit. Ügyesen terelgettem vissza a minduntalan a pályára tévedő Ivánt, ötpercenként biztosítottam Andrást arról, hogy az étterem teraszán üldőgélő, macska nagyságú kutya nem fogja megtámadni, és totális tudatlanségom ellenére, még a síelés körül is hasznosság tettem magam.

A sílecke befejezése után ugyanis sor került a sícipő levételére. Az összes hevedert kikapcsoltam, minden helyet meglazítottam, és megpróbáltam levenni a lábbelit.
Nem sikerült egyszer, nem sikerült kétszer. Aztán, akár a népmesében, harmadikra, elővettem józan paraszti eszemet és, mint ahogy anno dédanyáink tették dédapáink csizmáinál, két combommal satuba fogtam fiam lábát és egy erőteljes rántással lehúztam róla a sícipőt.
Hiába, no, nem árt, ha az ember több kultúrában is jártas!

No comments:

Post a Comment