A kihívás

-Gyere, menjünk ki!- próbálkozom.
-Jaj, most nem akarok!- jön a válasz.

-De igen, most kimegyünk.- Mégiscsak én vagyok az anya, és ő a gyerek.
- Jaj, anya, miért?- Mégiscsak ő a gyerek, és én az anya.

Hát, mert egyrészt egészségügyi szempontból igen hasznos, ha némi időt kint töltünk a szabad levegőn, másrészt, meg hanem viszlek most ki titeket legalább egy órára, akkor délutánra már annyira felgyűlik bennetek a felesleges energia, hogy szana széjjel fogtok rohangálni, és egymást fogjátok cseszegetni, majd ráadásként az én idegeimen fogtok táncot lejteni.

Na jó, ezt mégsem mondhatom egy gyereknek. Még akkor sem, ha már majdnem 6 éves.
Ki kell találnom valami kellően atraktív, mégis hihető dolgot, hogy miért is kell nulla fokban, térdig érő hóban kimenni.
Nem lesz egyszerű, mert az az igazság, hogy én is szívesebben tespednék a lakásban, de hát a fenti okok miatt ez rövid távú haszonnal, és hosszú távú öngóllal lenne egyenlő.

Szóval gondolkodom, és közben nosztalgiával nézek vissza azokra az időkre, amikor a gyerekek kicsik voltak, és bár ordítottak, toporzékoltak, mondták, hogy adjam a dagadt ruhát másra, ne őket vigyem ki az udvarra, én azért a hónom alá kaptam őket, és vittem kifelé mindahányat.

Egy 5 és fél évesnél (de már egy 3 és félévesnél) ez már nem működik.
Itt már gondolkodni kell.
Szerencsére gyorsan beugrik.

-Elvisszük az üres üvegeket a gyűjtőszigetre!
- És én dobálhatom be?
-Hát persze.
-Jó akkor öltözöm.

Én is öltözöm és közben megveregetem a vállamat.
Ez a kihívást is sikerült!