Iván kis futóbiciklijével új korszakba gurult:
az anyai kondicionálás korszakába.
Véget ért a "természetes nevelés" időszaka, mert amíg az ollóval hadonászó gyerek kezéhez finoman hozz lehet nyomni az éles tárgyat, hogy érezze, az szúr, és fáj, addig a kerékpárral garázdálkodó utódnál már nem célszerű hagyni, hogy az a saját bőrén tapasztalja meg a közúti forgalom veszélyeit.
Nem, itt már kondicionálni kell, vagyis elérni, hogy a gyerkőc gondolkodás nélkül, reflexből megcsinálja, amit kérek tőle (pl. állj, gyere vissza, stb.).
Ha nem, elveszem a biciklit.
Még mindig én vagyok (és leszek egy darabig) az erősebb, no, meg a magasabb, ezért én látom a parkoló autókkal takart, közeledő gépjárművet, amit vígan haladó csemetém nem.
Szóval kondicionálok. Immár harmadszor.
Tominál még nehezen ment. Hiába én először voltam anyuka, ő meg először volt gyerek, szóval az ó tapasztalataira sem támaszkodhattam.
Aztán Andrásnál már rutinosabb voltam, nem vártam meg egy-egy neccesebb helyzet kialakulását, inkább előre cselekedtem.
Azért hibákat itt is elkövettem.
Viszont most úgy néz ki, Ivánnál tökélyre fejlesztettem a kondicionálás tudományát.
Az elmúlt három napban nemcsak az utcán való közlekedésben kezd egyre jobban szót fogadni nekem, de a kondicionálás hozadékaként az élet más területein is szófogadóbb lett.
Ma épp a kisautóit pakolásztam, amikor odajött, és egy mozdulattal kiborította a kosarat.
-Ne borítsd ki a kocsikat!- mondtam neki, majd megint nekiálltam bepakolni.
Amikor kész voltam ,felálltam, kimentem.
Tettem-vettem, és boldogan konstatáltam, hogy, bár Iván a szobában van, nem hallom a kocsik kiborításával járó jellegzetes hangot.
Milyen ügyes, szófogadó!- gondoltam magamban, de azért benéztem, mit csinál.
Nos legkisebb fiam egy kocsihalom tetején üldögélt és épp az utolsó darab négykerekűket szedegette ki egyenként a kosárból.
Végül is igaza volt, én csak a kiborítást tiltottam meg neki, egy szóval sem mondtam, hogy a kocsiknak a kosárban is kell maradniuk.....
No comments:
Post a Comment