Nem mondom, hogy felelmelő érzés, amikor a kétvése csemetém azt gondolja, nincs ki a négy kerekem.
Persze előfordul, és én ilyenkor megpróbálom kellő tartással viselni a dolgot.
Szóval kikapcsolom a zenét, és befejezem az énekes-táncos bemutatót, mielőtt a végső kétségbeesésbe kergetném a gyerekemet.
Mert ő ilyenkor nem érti pontosan, mi ütött belém. Már több, mitn két éve folytatt antropológiai megfigyeléseket velem kapcsolatban, de a fent vázolt eseményeket még nem sikerült beleillesztenie a rólam kialakított képébe.
Ami igaz, az igaz, a hangom egy varjúéval vetekszik.
Talán ez zavarj, mert nem egészen egy perces feszült figyelem után először felhúzza a szemöldökét, majd enyhén félrehgajtott fejjel, félig nyitott szájjal rosszalóan néz rám.
-Anya, mondd, normális vagy?- tenné fel a kérdést, ha tudná.
De nem tudja.
És nem is kell neki, mert nekem elég csak egy pillantást vetnem rá, hogy érezzem, megint hosszú ideig fog tartani, amíg kiköszörülöm a szülői tekintélyemen esett csorbát.
No comments:
Post a Comment